Az angol történetírás a huszadik században
English historiography in the 20th century

Summary/Abstract: Az angol történetírás hosszú időn keresztül inkább csak követte az európai történetírás fő paradigmáit, bár kétségtelen, hogy számos, Európa-szerte ismert, tekintélyes képviselője volt korábban is, például Gibbon, E. Burke, Th. Carlyle vagy Macaulay. Érvényes ez a megállapítás alapvetően a 19. századra is, amikor a fő novum az ún. professzionális történetírás megjelenése volt, a maga intézményeivel (szakfolyóiratok, forrásgyűjtemények, szemináriumok, önálló történeti tanszékek létrejötte, számos résztudomány kialakulása stb.) és persze alapvetően politikai eseménytörténet-centrikus alapállásával, amit leginkább a történelem ún. whig interpretációja reprezentált. Ez a szerves angol alkotmányos fejlődést állította a középpontba, amelynek tetőpontja az 1688-as dicsőséges forradalom volt, s amely szerint az angol történelem egyfajta esszenciája a szabadságot mindenki számára biztosító, többnyire germán ősöktől örökölt intézmények fokozatos és organikus kifejlődése. Ez a meglehetősen optimista felfogás jelentősen módosult a 19. század végén és a 20. század első felében. Ugyanakkor a 20. századi angol történetírás több olyan új jelenséget is mutatott (például a történetelmélet területén), amelynek folytán sok vonatkozásban elhalványult az említett követő jelleg, sőt számos területen úttörő lett az angol historiográfia. E vonatkozásokat vizsgálja az alábbi tanulmány.

• Details
• Contents