Jaufre Rudel
Jaufre Rudel

Summary/Abstract: Akkor már hetek óta Tripolisz körül bolyongtunk. Esett, egyre csak esett. Sártól ragadtak az utak, s a nyirkosság a szívünket is átitatta már. Jaufre Rudel, az uram, dalnok volt, a legnemesebbek és a legérzékenyebbek közül való. Egyszer az arcára, pontosabban az éneklô szájára szállt egy elhulló levél. Úgy belebetegedett a dologba, hogy eret kellett vágni rajta, napokig nyomta az ágyat. Zöld volt a szeme, ám ha szavalt, kék árnyalatot öltöttek az íriszei. Én aligha állíthatom, hogy értenék a költészethez, de azt sem mondhatom, hogy nem tanultam meg egyet s mást a gróftól. Jaufre Rudelnek egész életében fáztak az ujjai. Míg az én tenyerem akkor is izzadt, amikor karvastagságú jégcsapok között bolyongtunk Blaye rengetegeiben, hogy ôzet vagy vaddisznót ejtsünk. Az uram különben soha nem nyilazott. Kezének remegése, ujjainak bizonytalansága miatt hiába tette volna. Én röpítettem ki a nyílvesszôt helyette, többnyire magam is elvétve a célt, rövidlátó voltam ugyanis. De azért néha sikerült egy-két nyúllal, ôzgidával meglepni a grófság szakácsait.

• Details
• Contents